hit.

Sötét volt és én egy sarokban ültem tehetetlenül. Hogy történhetett ez meg velem.? Miért pont velem.? Oh, Istenem, könyörgöm..Suttogtam halkan. Hallottam a lépteit. Nem tudtam, ki Ő. Félelmetes volt és és egyenesen felém tartott. Csak egy ajtó választott el tőle. Menekülnöm kellett. Felálltam és egy ablak felé indultam. Nem hallottam semmit. Kinyitottam az ablakot és kimásztam. Kifutottam a sikátorból és reméltem, hogy embereket találok majd kint az utcán, de nem volt ott senki. Miért, Istenem.? Miért büntetsz.? Zokogtam. Újra hallottam a lépéseit. Szaladni kezdtem a semmibe. Sehol egy ember. Egyre közelebb volt. Befordultam az egyik sarkon aztán még egyen. Hiába. Ott volt mögöttem. Hátra pillantottam. Végzetes hiba volt. Megbotlottam és a földre zuhantam. Felnéztem és Ő ott állt fölöttem.

-Ha hiszel a Mennyben miért félsz.? - kérdezte mély, rekedt hangon. Igaza van. Miért félek.? Nem féltem többé. Megadtam magam. Bíztam Istenben. Talán rosszul tettem. Meghaltam.

egy álom.(?)

Hirtelen felriadsz..Szétnézel és megbizonyosodsz róla, hogy a szobádban vagy. Ránézel az ágyad melletti órára ami 3 órát mutat. Elindulsz a konyhába egy pohár vízért. A lépcsőhöz érve megtorpansz de nyelsz egyet és elindulsz a sötétségbe. Leérsz, töltesz egy pohár vizet és leülsz az asztalhoz. Az egész ház csendes. Ahogy a félhomályban ülsz csak egy bagoly magányos huhogását hallod. Pár percig még ülsz az üres pohár felett aztán berakod a poharat a mosogatóba és elindulsz vissza  a szobádba. Amikor lekapcsolod a lámpát valami furcsa érzés fog el. Megállsz a lépcső előtt és hallgatózol. Nagy a csend..Túl nagy.. Nyugtatgatod magad, hogy a bagoly biztos csak elrepült de ekkor egy sikoly töri meg a csendet. A sikoly az emeletről jött. Felrohansz és megállsz. Újabb sikolyt hallasz a szüleid szobájából. Elindulsz a szoba felé. Kinyitod az ajtót és majdnem összeesel a látványtól. Az apád élettelen teste fekszik előtted felhasított nyakkal. Erőt veszel magadon és elindulsz az éjjeli szekrény felé, mert az apádnak ott van a pisztolya. Ahogy az ágyhoz érsz ismét megdermedsz. Az anyád is a földön fekszik élettelenül, vérbe fagyva. Ránézel és ő üveges tekintettel néz vissza rád. Ismét erőt veszel magadon és tovább mész. Kihúzod a fiókot de nem találod benne a pisztolyt. Morgást hallasz, megfordulsz és sikítani kezdesz. A hold fénye megvilágít egy hatalmas lényt ami leginkább egy medvére hasonlít. Nagy, hegyes fogaival rád vicsorog. A bundája fekete és véres. Rád morog mire te el akarsz futni de a lábaid nem mozdulnak. A lény elindul feléd és már mozdulni sincs időd. Rád ugrik és a földön kötsz ki. Ordít egyet miközben te kapálózol. A szörny karmolászni kezd. Az egész testedből folyik a vér. Ekkor hirtelen egy nagy ordítást hallasz mire a szörny abbahagyja a karmolászást. Lemászik rólad és elszalad. Ott fekszel a hideg padlón tele sebekkel. Az ágy alá nézel és meglátod apád pisztolyát. Érte nyúlsz, felhúzod, kibiztosítod és a fejedhez tartod. Meghúzod a ravaszt. Nincs több sérülés. Nincs fájdalom. Béke van.

Hirtelen felriadsz….

a vég.

Csak vért látok ahogy a hideg padlón fekszek. Minden csupa vér. A falak, a bútorok, a padló. Nem tudtam mi történt. Aztán eszembe jutott egy férfi arca. Leszúrt én pedig elájultam. Hallottam, hogy anyáék hazaérnek. Ahogy beléptek a szobába anya sikítozni kezdett és kiabált apának, hogy hívja a mentőket. Amíg apa telefonált anya odajött hozzám.

- Minden rendben lesz. – mondta zokogva, de én tudtam, hogy meg fogok halni. Apa is odaszaladt.

- Mindjárt itt lesznek a mentősök. – szólt könnyeivel küszködve. Láttam anyát ahogy sír és apát ahogy vigasztalja őt. Mögöttük állt egy magas férfi öltönyben aki engem nézett. Megrémültem tőle. Hallottam a szirénát. Az öltönyös ember a kórházig mellettem volt de senki más nem látta. Barátságosnak tűnt. A kórházban ellátták a sebeimet és egy gépre kötöttek. Hallottam, hogy az orvos azt mondja a szüleimnek, hogy válságos az állapotom. Az öltönyös ember megint ott állt mellettem. Már nem féltem tőle. Tudtam, hogy ki ő. Mosolyogva közelebb lépett hozzám.

- Itt az idő. – súgta halkan. Anyáék bejöttek. Mondtam nekik, hogy mennyire szeretem őket, azt mondták, hogy ők is szeretnek. Ekkor anyáékat kihívta az orvos. Az öltönyös ember megvárta amíg kimennek és odajött hozzám. Megfogta a kezem. Én lehunytam a szemem és amikor kinyitottam ott álltam az élettelen testem mellett az öltönyös ember kezét szorongatva. Nem volt rossz érzés. Nem éreztem fájdalmat. Hallottam a hosszú sípszót. Anyáék és az orvosok berohantak. Az orvosok próbáltak megmenteni. Odamentem anyáékhoz. Mondtam nekik, hogy ne sírjanak de nem hallották. Megpusziltam őket. Az öltönyös ember ismét rám mosolygott én pedig visszamosolyogtam rá. Megfogtam a kezét és elsétáltunk.