a vég.

Csak vért látok ahogy a hideg padlón fekszek. Minden csupa vér. A falak, a bútorok, a padló. Nem tudtam mi történt. Aztán eszembe jutott egy férfi arca. Leszúrt én pedig elájultam. Hallottam, hogy anyáék hazaérnek. Ahogy beléptek a szobába anya sikítozni kezdett és kiabált apának, hogy hívja a mentőket. Amíg apa telefonált anya odajött hozzám.

- Minden rendben lesz. – mondta zokogva, de én tudtam, hogy meg fogok halni. Apa is odaszaladt.

- Mindjárt itt lesznek a mentősök. – szólt könnyeivel küszködve. Láttam anyát ahogy sír és apát ahogy vigasztalja őt. Mögöttük állt egy magas férfi öltönyben aki engem nézett. Megrémültem tőle. Hallottam a szirénát. Az öltönyös ember a kórházig mellettem volt de senki más nem látta. Barátságosnak tűnt. A kórházban ellátták a sebeimet és egy gépre kötöttek. Hallottam, hogy az orvos azt mondja a szüleimnek, hogy válságos az állapotom. Az öltönyös ember megint ott állt mellettem. Már nem féltem tőle. Tudtam, hogy ki ő. Mosolyogva közelebb lépett hozzám.

- Itt az idő. – súgta halkan. Anyáék bejöttek. Mondtam nekik, hogy mennyire szeretem őket, azt mondták, hogy ők is szeretnek. Ekkor anyáékat kihívta az orvos. Az öltönyös ember megvárta amíg kimennek és odajött hozzám. Megfogta a kezem. Én lehunytam a szemem és amikor kinyitottam ott álltam az élettelen testem mellett az öltönyös ember kezét szorongatva. Nem volt rossz érzés. Nem éreztem fájdalmat. Hallottam a hosszú sípszót. Anyáék és az orvosok berohantak. Az orvosok próbáltak megmenteni. Odamentem anyáékhoz. Mondtam nekik, hogy ne sírjanak de nem hallották. Megpusziltam őket. Az öltönyös ember ismét rám mosolygott én pedig visszamosolyogtam rá. Megfogtam a kezét és elsétáltunk.